Rövid képes lanttörténet

“ Ahogy kívánod, úgy szól a lant, és ahogy kívánod, úgy hallgatják azt a lelkek. Mikor egy jó zenész fölveszi hangszerét, és ujjaival a húrokat érinti, néhány akkordot megpenget, melyek átlebegnek az éteren, megérintve az emberek szívét …. van, ki áhítatában állát mellére ejti, van, ki fejét kezében tartva ül, egy másik állát leengedve hallgat, miközben teljes figyelmét a hangszerre szegezi. Könnyen azt hihetnénk, hogy a halláson kívül minden más érzék már elmenekült….. de ha a lantos fordít a játék hangulatán, és másként ébreszti fel a húrokat, az élet visszatér a hallgatókba, rabul ejtett szívük és lelkük megtér hozzájuk, melyet majd ismét hatalmába kerít a zene varázsa.”

(René Francois: Írások a Természet csodáiról,1621)

Az alábbi tanulmány – Kónya István “Három évszázad lantzenéje” című lemezének anyagát alapul véve - a lantot, mint az európai műzene egyik szólóhangszerét kívánja bemutatni egy nagyon szűk történeti keresztmetszetben, áttekintve három évszázados virágzásának helyszíneit, fejlődését, fontosabb csomópontjait, meghatározó komponistáit és jellemző műfajait.

A lantokat – mint egy kiterjedt hangszercsalád tagjait - történetük során többféle megközelítésből osztályozhatjuk. A nyakhosszúságuk ( rövid- vagy hosszúnyakú lantok) vagy aszerint, hogy a korpuszuk (testük) formája, azaz hátlapja domburú avagy lapos kiképzésű. Ezen felosztás szerint a következő alap -hangszereket lehetne fölsorakoztatni :

Domború hátú : Ud (Al-’ud), Târ, Angelica, Chitarrone /Theorbe/, Tambûr, Tamburica , Sâz, Sitâr, P’i-p’a (Biwa), Mandora, Guitarra morisca, Colascione, Ceterone

Egyenes hátú : Gittern, Cister (Cittern, Citôle), Chitarra battente, Guitare d’amour, Orpharion, Pandora (Bandora), Vihuela Guitarra latina

A XV. század második felében a hangszer már 5 kórusos, és egyre gyakrabban ábrázoltak ujjal pengető lantosokat Ettõl az idõtõl számíthatjuk a szólóhangszerek esetében (lant, orgona) a többszólamú, polifón játékmód kialakulását. Az ujjal való pengetés - ami a lant, mint szólóhangszer megszületését jelentette - elsõ fázisa a kétszólamú játékmód, a paralel futamok, és a kis motívumok imitációi.
Ezek jól megfigyelhetõk Fr. Spinacino Ricercarjában

A XVI. századra a lant már 6 kórussal rendelkezik (kivéve a legfelsõ húrt, a "chantarelle"-t, amely szimpla). A lantot a reneszánsz korban - az énekhang után - a hangszerek között a legnagyobb elismerés övezte. "Regina Omnium Instrumentorum musicorum"-nak, a ”hangszerek királynõjének” nevezték.

A lant reneszánsz kor legnépszerûbb hangszere, ez ábrázolásokon és irodalmi mûvekben egyértelmûen nyomon követhetõ. Szólójátékra alkalmas, az ének kíséretére ideális partnernek bizonyult, a kamarazene és a házimuzsikálás fõ hangszerévé vált. Szinte minden fõúri, polgári családnál megtalálható.

A vokális repertoártól független hangszeres formák kialakításában a lantosok úttörõ szerepet játszottak. A lantmûvek egy jelentõs részét az "intavolácio”-k tették ki, ami egy vokális mû (madrigál, chanson, frottola, motetta, mise, zsoltár) tabulatúrába történõ átültetését (intavolálását) jelentette, ahol a kompozíció gyakran hangszeres ornamentációval egészült ki.

Pierre Attaingnant chanson-intavolációjában Claudin de Sermisy széles körben ismert slágerének eredeti négy szólamából hármat meghagyott, s ezek a műben még könnyen nyomon követhetõk.

Néhol azonban a darab kontúrjai már teljesen el is mosódnak, csupán a fõ motívum ismerhetõ fel, mint Francesco Da Milano: Fantasia de mon Triste címû átiratában (Jean Richafort: De mon triste despleasir). Az egyik elsõ önálló hangszeres formának a ricercar-t tekinthetjük (cercare - keresni, kutatni szóból). Eleinte rövid, szabad formájú, preludiumszerû, jobbára többszólamú, néha imitációs, még quasi-improvizatív forma. 1530-tól a ricercart bizonyos formai szimmetria jellemzi, imitációs motívumpárokból épül (mint a motetta). Ez jól követhetõ

A XVI. sz. elsõ felében a fantázia - mint másik jelentõs hangszeres forma - szerkezetét tekintve még nem különböztethetõ meg a ricercartól. Ezek a formák a század elején még kialakulatlanok voltak. Az elsõ nyomtatott fantázia 1535-ben lát napvilágot Luis Milan-nál, majd 1536-ban Fr. da Milano antológiákban kiadott mûvei között. A ricercar és fantasia klasszikus formája Milanonál fejlõdött ki egymásra épülõ expozíciókból, aki még Jousquin des Pres iskolájában tanult kontrapunktikát. Mûvei gyakran szöveg nélküli motettáknak is tekinthetõek.
A lemezen felcsendülõ fantáziája egy rövid (mi-fa-mi) motívumra épül, ami kvintenként ismétlődik (a hangközt gyakran futammal kitöltve) s végig vonul a teljes mûvön.

A XVII. században a lant fénykorát Angliában élte, ahol mintegy 2000 szóló lantmû maradt fenn e korból. A népdal- és ballada-variációk különösen nagy népszerûségnek örvendtek. Egyik legismertebb s mind a mai napig gyakran feldolgozott ilyen melódia a "Greensleeves" címû ballada
Elsõ lejegyzett változata egy dublini kéziratos lanttabulatúrában maradt fenn. Shakespeare is említi A winsdori víg nõk c. vígjátékában mint régi népdalt. Francis Cutting már táncként dolgozza fel a négysoros eredeti dallamot.

Robin Hood emlékét őrzi, s már a középkorból ismert a Robin is to the green wood gone kezdetű népdal.

A XIX. században egy gyûjtõ e darabnak mintegy 55 feldolgozását említi. Egyik ismert változatát énekli Ophelia Shakespeare Hamletjében (IV. 5.) “Bonny Sweet Robin” szöveggel.

“I would give you some violets,but they withered all when my father died.
They say he made a good end. For bonny sweet Robin is all my joy..”

W. Shakespeare teljes életmûvében két kortársát említ név szerint A szenvedélyes zarándok c. mûvében: Edmund Spencert, az udvari költõt és John Dowland-et.

"Dowland to thee is dear, whose heavenly toutch
Upon the lute doth ravish human sence..."               “Dowland …ha lanthoz ér, minden emberi érzést elragad ”

John Dowland(1563-1626) az "angol Orfeusz" (így illették egy évszázaddal késõbb Henry Purcell-t is), a késõreneszánsz legjelentõsebb lant- és lantdal komponistája. Katolikus vallása miatt élete nagy részét a kontinensen kényszerült tölteni. Csak 49 évesen teljesülhetett régi vágya, I. Jakab trónraléptekor, angol királyi lantos lehetett. Távolléte ellenére a londoni zenei életben jelentõs részt vállalt, s minden mûvét ott adta ki. Mintegy 100 szóló lantmûvet hagyott hátra, amikbõl életében egyet sem publikált.

Dowland korára a hangszeres táncok jórészt már stilizáltak. A tempót lelassítják a zenei szövet gazdagítása érdekében. A melódia bemutatása után általában annak a díszített, diminuált változatát találjuk, ami a francia diminúciós repertoár hatását mutatja. Ezt követhetjük nyomon mindhárom Dowland tánc esetében.

Ennemond Gaultier ”le vieux”(1575-1651) egy szerteágazó és több generációs lantos-família legidõsebb tagja, XIII. Lajos udvari lantosa, aki még Richelieu bíborosnak is lanttanára volt.
    
A prelude non mesure még teljesen improvizatív, ütem nélküli, a hangok értéke sincs feltüntetve,. A megformálást illetõen (tempó,díszítés, inegal vagy egal hangpárok) hasonló szabadságot élvez az elõadó a többi tánctétel esetében is, bár ott már találunk ütemeket s hangértékeket.

A tombeau az egyik legkorábbi hangszeres zenei forma, ahol a szerzõ megpróbált már valami személyeset kifejezni, elbeszélni,s ezt általában allemande vagy pavan formájában komponálta. Gaultier itt tanárának, René Mézangeau (†1636) állított emléket, ami a barokk kor elsõ hangszeres gyász-ódája, és ezzel hagyományt teremtett a francia lantosok között, akik a tiszteletadásnak eme példáját egy évszázadon keresztül követték. Ez a mû egyébként a lanttörténet legkorábbi tombeau-ja.
A francia courante lassabb, mint az itáliai corrente, így itt az ornamentációra és az effektusokra is több lehetõség adódik. A gigue ezidõtájt még páros lüktetésû, lassú, s karakterét még jelölik is néhol: Gigue grave vagy Allemande giguée.

Ugyan az itt felcsendülõ “testament”-nél a mû karakterére nem utal semmi, címe egyértelmûen kimért tempót kíván. A tánctétek között eleinte a canarie a legélénkebb, a késõbbi 6/8-os lüktetésû gigue elõdje. (A sarabande-ot egyébként a lantos Denis Gaultier vette fel elõször a tánctételek közé, de õ már a következõ generációhoz tartozik.)
Bár Robert de Visée, a Versailles-i udvar utolsó lantosa 1720-ig posztján volt, a XVII. század végére a lantjáték központja lassan áttevõdött Németországba, pontosabban a sziléziai területre, ahol az elsõ generáció még francia stílusban komponált.

Az 1720-as évektõl a német területen már 13 kórusos lantokat találunk (ilyen hangszerre komponált J. S. Bach is). Essias Reusner (1636-1679), akit S. L. Weiß elõdjének is tekintenek, az egyik fõ közvetítõ a francia és német iskola között. Az õ nevéhez fûzõdnek az elsõ olyan lantszvitek (1667), ahol a tánctételek már meghatározott sorrendben követik egymást.

Silvius Leopold Weiß (1685-1750) a barokk kor s talán a lanttörténet legnagyobb szabású komponistája és játékosa. Lantos családból származott, s 1718-tól haláláig a drezdai udvarnál “királyi- és kamaralantos”-ként állt alkalmazásban, ahol olyan kollegákkal muzsikálhatott, mint Pisandel (a kor nagy hegedûse), Quantz, Lotti, Hasse, Heinichen és Veraccini. Az udvar legjobban fizetett muzsikusa volt. Hat esztendõt töltött Rómában, azokban az években, amikor Corelli és D.Scarlatti is ott tevékenykedett. Európát bejárta szólistaként, de kamarazenészként s operákban a közeli udvarokon kívül Fux bécsi zenekarában is gyakran közremûködött. J. S. Bach-hoz baráti kapcsolat is fûzte.
Weiß mintegy hetven szvitet komponált /amiket õ Suonate- vagy Partite-knek nevez/, azonkívül sok különálló darabot. Fr. da Milano-hoz és J. Dowland-hez hasonlóan, szólómûveit õ sem gyûjtötte össze, s nem is publikálta. Kompozícióit már a korabeli sajtó Bach csembaló szólómûveivel egyenértékûnek tekintette. Weiß stílusa két forrásból táplálkozott; átvette a francia “style brisé” néhány elemét, de inkább a ritmikailag és harmónialiag erõteljesebb olasz stílusból építkezett.
Az itt felhangzó prelude még rokona a francia prelude non mesure improvizatív stílusának, ugyanis az utolsó 4 ütemet kivéve a mû elején a tabulatútában egyetlen hangértéket tüntet fel. A ritmikai szabadság már harmónialiag jobban követhetõ, dallamosabb zenei anyaggal társul.

A barokk táncok többségét (Allemande, Courante, Sarabande) a XVII. század végétõl már egyre ritkábban táncolták, elsõsorban hangszeres tételként használták. Elvesztették tánckarakterüket, lelassultak és stilizáltabbak lettek.

Az allemande és a sarabande kezd ária-szerûvé válni. Weiß courante-jai többségében az olasz típusú folyamatos mozgású, élénk karakterû correntével mutat rokonságot. Gigue-jei is inkább a 6/8-os itáliai “Giga” típusához sorolhatóak.

Már Mattheson és Quantz is kétféle menuett-et különböztet meg : a tempósabb, “Tanz-Menuet”-et, és a játékos “Spiel-Menuet”-et. A barokk korban létezett egy Sarabande-Menuet típus is, lassú, stilizált táncként, ami már közelebb állt a tipikus sarabande ritmusához.

Gróf Johann Anton Losy von Losinthal (1650-1721) cseh nemes - bár mûkedvelõ muzsikus - a Weiß elõtti lantos nemzedék egyik meghatározó alakja. Weiß már fiatalkorában csodálója volt, feltehetõleg nála is tanult. A lemezt záró darab a lantirodalom legismertebb s legnagyobb szabású tombeau-ja a hangszeren teljesen szokatlan s nehéz hangnemben (b-moll) íródott. Orgonaponttal kezdõdik, s a monotonon ismétlõdõ hangok és harmóniák a temetõi gyászharang s a gyászének hangulatát idézi, imitálja, amit idõnként váratlan disszonanciák és effektusok szakítanak meg, de a halotti beszédek ekkorra már retorikailag is felépített szerkezetét s deklamatorikus formakészletét is nyomon követhetjük.

A barokk lant mérete, technikai nehézsége, hangolási problémái (24-26 bélhúr) miatt a XVIII. század végére lassan kiszorul a zenei életbõl, házimuzsikálásból s mûkedvelõk körébõl. Még a század végén is találni német és osztrák udvaroknál “udvari-lantos” pozíciókat. Ez idõ tájt már az új stílusoknak (kora klasszika, gáláns stílus, bécsi iskola) megfelelõ hangszeres szóló és kamara mûfajokban komponáltak (sonata, concerto, divertimento, galanterie, trio és quartetto a liuto obligato // lantkvartett: lant – hegedû – brácsa -cselló // - a késõbbi vonósnégyes elõdje. ld. Haydn), ahol a lant együttes játék alkalmával már obligát - azaz megírt - szólamot játszott.