| "Ahogy kívánod, úgy szól a lant, és ahogy kívánod, úgy hallgatják azt a lelkek. Mikor egy jó zenész fölveszi hangszerét, és ujjaival a húrokat érinti, néhány akkordot megpenget, melyek átlebegnek az éteren, megérintve az emberek szívét... van, ki áhítatában állát mellére ejti, van, ki fejét kezében tartva ül, egy másik állát leengedve hallgat, miközben teljes figyelmét a hangszerre szegezi. Könnyen azt hihetnénk, hogy a halláson kívül minden más érzék már elmenekült... de ha a lantos fordít a játék hangulatán, és másként ébreszti fel a húrokat, az élet visszatér a hallgatókba, rabul ejtett szívük és lelkük megtér hozzájuk, melyet majd ismét hatalmába kerít a zene varázsa..."
(René Francois: Írások a Természet csodáiról,1621)
Az alábbi tanulmány Kónya István - Három évszázad lantzenéje című lemezének anyagát alapul véve - a lantot, mint az európai műzene egyik szólóhangszerét kívánja bemutatni egy nagyon szűk történeti keresztmetszetben, áttekintve három évszázados virágzásának helyszíneit, fejlődését, fontosabb csomópontjait, meghatározó komponistáit és jellemző műfajait.
A lantokat, mint egy kiterjedt hangszercsalád tagjait - történetük során többféle megközelítésből osztályozhatjuk. A nyakhosszúságuk (rövid- vagy hosszúnyakú lantok), vagy aszerint, hogy a korpuszuk (testük) formája, azaz hátlapja domburú, avagy lapos kiképzésű. Ezen felosztás szerint a következő alaphangszereket lehetne fölsorakoztatni:
Domború hátú: Ud (Al-'ud), Târ, Angelica, Chitarrone /Theorbe/, Tambur, Tamburica , Sâz, Sitâr, P'i-p'a (Biwa), Mandora, Guitarra morisca, Colascione, Ceterone
Egyenes hátú: Gittern, Cister (Cittern, Citôle), Chitarra battente, Guitare d'amour, Orpharion, Pandora (Bandora), Vihuela Guitarra latina
|
|
A lantok fejlődésének történetét az ókortól követhetjük nyomon. Rövid nyakú legkorábbi változata (p'i-p'a néven) az ókori Kínából való a Kr.e. 1500-as évekből, mely először Japánba került át (biwa), majd az arab kereskedők közvetítésével jutott a Közel-Keletre.
A lant és játéktechnikája a Közel-Keletről terjedt el a VIII. századtól fokozatosan Európában az arabok spanyolországi megszállása és a keresztes háborúk idején.
Az európai lant a kora-középkorban még 4 dupla húrral (azaz 4 kórussal) rendelkezett (mint az ud), és ősi játéktechnikáját a XV. századig megőrizte. Elsősorban együttes játékban használták. A pengetővel való játékmód még korlátozza a hangszer lehetőségeit. Feladata többszólamú mű esetén csupán az egyik szólam megszólaltatása, egy dallam körülírása, a szólam duplázása. Az énekest akkordokkal kísérte.
|
|
A hosszú nyakú lantok először i.e. 2000. körül tűntek fel a mezopotámiai, egyiptomi és babiloni kultúrában, majd később a perzsa, arab és török népzenében /tambur/ találkozunk velük. Formájukat tekintve ezek a barokk arciliuto és chitarrone - majd később theorba - elődei.
Az arabok által tökéletesített hangszert ud - nak (ami fát, fából készült-et jelent) nevezték. Ebből vezethető le a lant európai neve; spanyol: al'úd, francia: luth, angol: lute, olasz: liuto, német: Laute . Az ud máig használt népi hangszer az arab világban, felépítését, pengetővel való játéktechnikáját mind a mai napig megőrizte, és azóta is érintő nélküli.
Az európai képzőművészetben ábrázolásokon a IX. századtól tűnik fel, irodalmi művekben pedig már a XIII. századtól említik (Boccaccio, Chaucer).
|
|
|
A XV. század második felében a hangszer már 5 kórusos, és egyre gyakrabban ábrázoltak ujjal pengető lantosokat. Ettől az időtől számíthatjuk a szólóhangszerek esetében (lant, orgona) a többszólamú, polifón játékmód kialakulását. Az ujjal való pengetés - ami a lant, mint szólóhangszer megszületését jelentette - első fázisa a kétszólamú játékmód, a paralel futamok, és a kis motívumok imitációi.
Ezek jól megfigyelhetők Fr. Spinacino Ricercarjában.
A XVI. századra a lant már 6 kórussal rendelkezik (kivéve a legfelső húrt, a "chantarelle"-t, amely szimpla). A lantot a reneszánsz korban - az énekhang után - a hangszerek között a legnagyobb elismerés övezte. "Regina Omnium Instrumentorum musicorum"-nak, a "hangszerek királynőjének" nevezték.
A lant reneszánsz kor legnépszerűbb hangszere, ez ábrázolásokon és irodalmi művekben egyértelműen nyomon követhető. Szólójátékra alkalmas, az ének kíséretére ideális partnernek bizonyult, a kamarazene és a házimuzsikálás fő hangszerévé vált. Szinte minden főúri, polgári családnál megtalálható.
|
|
A lanttal kísért szólóének tradíciója egészen a középkorig nyúlik vissza. 1509-ben Velencében jelenik meg az első lantdal - gyűjtemény. A 17. század közepéig több tucat hasonló kiadvány lát napvilágot szerte a kontinensen. A műfaj elnevezése nemzetenként különböző volt, frottola, villanella /olasz/; Lauten-Lieder /német/; air de cour /francia/; Romance, Villancico /spanyol/; Ayre /angol/. Érdekes módon a 17. századig billentyűs hangszerrel kísért dal-repertoár nem alakult ki.
"Azért a dal lantkísérettel(azt hiszem)minden másnál örvendetesebb, mert a szónak annyi bájat és erőt ad, hogy az már önmaga egy csoda?"
Castiglione: Az udvaronc című könyvéből (1528)
|
|
|
|
|
|
A XVI. század végére a hangszer 10 kórusos, s a hangfekvésnek megfelelően már hétféle lantot használtak (ld. Praetorius).
A XV. századtól maradtak fenn lantművek kézzel írott tabulatúrában. A tabulatúra egy hangszerspecifikus lejegyzési mód, ami a fogások helyét (betűkkel vagy számokkal, s a megszólaltandó hangok egymást követő idejét ábrázolja. A leggyakrabban használt szisztéma a francia tabulatúra, de létezett olasz, és német típusú is.
A könyvnyomtatás után nem sokkal, 1505-ben, Ottaviano Petrucci (a kottanyomtatás Gutenbergje) velencei nyomdájában jelenik meg az első nyomtatott tabulatúra, Marco d'Aquila lantkötete, ami sajnos elveszett. 1507-ből maradt fenn az első kiadvány ("Intabulatura de Lauto") Francesco Spinacinotól.
|
|
|
A XVI. században a lant Itáliában örvendett a legnagyobb népszerűségnek. A lantkészítés központja a 16-17. században Észak-Itália (Padova, Velence, Bologna), s meglepő módon a neves lantkészítő dinasztiák többsége német (Frei, Maler, Tieffenbrucker, Hartung, Tielke, Hoffmann, Sellas, Venere).
A hangszerek készítése komoly szakmai tudást, mérnöki pontosságot igényelt (ld. tervrajzok, rozetta, számítások). Évszázadok tapasztalatai gyűltek össze a dinasztiák birtokában, s éltek tovább titokként (többek között a húrkészítés fázisait, a fák kezelését sem írták le az utókor számára). A lantkészítés tradíciója mintegy másfél évszázadra kihalt, így a mai lantépítők számára még sok ismeret hiányzik.
|
|
|
|
|
A vokális repertoártól független hangszeres formák kialakításában a lantosok úttörő szerepet játszottak. A lantművek egy jelentős részét az "intavolácio"-k tették ki, ami egy vokális mű (madrigál, chanson, frottola, motetta, mise, zsoltár) tabulatúrába történő átültetését (intavolálását) jelentette, ahol a kompozíció gyakran hangszeres ornamentációval egészült ki.
Pierre Attaingnant chanson-intavolációjában Claudin de Sermisy széles körben ismert slágerének eredeti négy szólamából hármat meghagyott, s ezek a műben még könnyen nyomon követhetők.
Néhol azonban a darab kontúrjai már teljesen el is mosódnak, csupán a fő motívum ismerhető fel, mint Francesco Da Milano: Fantasia de mon Triste című átiratában (Jean Richafort: De mon triste despleasir). Az egyik első önálló hangszeres formának a ricercar-t tekinthetjük (cercare - keresni, kutatni szóból). Eleinte rövid, szabad formájú, preludiumszeru, jobbára többszólamú, néha imitációs, még quasi-improvizatív forma. 1530-tól a ricercart bizonyos formai szimmetria jellemzi, imitációs motívumpárokból épül (mint a motetta). Ez jól követhető.
A XVI. sz. első felében a fantázia - mint másik jelentős hangszeres forma - szerkezetét tekintve még nem különböztethető meg a ricercartól. Ezek a formák a század elején még kialakulatlanok voltak. Az első nyomtatott fantázia 1535-ben lát napvilágot Luis Milan-nál, majd 1536-ban Fr. da Milano antológiákban kiadott művei között. A ricercar és fantasia klasszikus formája Milanonál fejlődött ki egymásra épülő expozíciókból, aki még Jousquin des Pres iskolájában tanult kontrapunktikát. Művei gyakran szöveg nélküli motettáknak is tekinthetőek.
A lemezen felcsendülő fantáziája egy rövid (mi-fa-mi) motívumra épül, ami kvintenként ismétlődik (a hangközt gyakran futammal kitöltve) s végig vonul a teljes művön.
|
|
Francesco Canova da Milano (1497-1543) korának legjelentősebb és legmegbecsültebb lantkomponistája és játékosa. A kortársak szerint "a kor egyik legnagyobb muzsikusa", s még halála után 50 évvel is "természetfeletti, csodálatos lantjátékos"-ként emlékeztek róla. Századában Michelangelo mellett még őt illették az "Il Divino" (azaz "az Isteni") jelzővel. 1519-tol X. Leo, III. Pál, VI. Adrian, majd VII. Clement Pápa szolgálatában állt. Művei - melyeket ő maga soha nem adott ki -, több mint 40 korabeli kiadásban maradtak fenn.
A kiadott lantművek jelentős részét táncok teszik ki. A lantosok itt is úttörő munkát végeztek, ismétlődő harmóniai vázon alapuló variációk és táncpárok kialakításában. A Passamezzo (Passo e mezzo - egy és fél lépés) Arbeau szerint a Pavane egy gyorsabb változata, több részből álló rögzített harmóniai váz melodikus kidíszítése kis hangértékekkel, szintén variációs forma.
Adrian le Roy - Attaingnant mellett - a XVI. sz. francia zenei élet egyik fontos zeneműkiadója, aki 1555-tol az udvartól a "királyi lantos" státuszt is megkapta.
|
|
|
|
|
A XVII. században a lant fénykorát Angliában élte, ahol mintegy 2000 szóló lantmű maradt fenn e korból. A népdal- és ballada-variációk különösen nagy népszerűségnek örvendtek. Egyik legismertebb, s mind a mai napig gyakran feldolgozott ilyen melódia a "Greensleeves" című ballada.
Első lejegyzett változata egy dublini kéziratos lanttabulatúrában maradt fenn. Shakespeare is említi A winsdori víg nők c. vígjátékában mint régi népdalt. Francis Cutting már táncként dolgozza fel a négysoros eredeti dallamot.
Robin Hood emlékét őrzi, s már a középkorból ismert a Robin is to the green wood gone kezdetű népdal.
A XIX. században egy gyűjtő e darabnak mintegy 55 feldolgozását említi. Egyik ismert változatát énekli Ophelia Shakespeare Hamletjében (IV. 5.) "Bonny Sweet Robin" szöveggel.
"I would give you some violets,but they withered all when my father died.
They say he made a good end. For bonny sweet Robin is all my joy..."
W. Shakespeare teljes életművében két kortársát említ név szerint A szenvedélyes zarándok c. művében: Edmund Spencert, az udvari költőt és John Dowland-et.
"Dowland to thee is dear, whose heavenly toutch
Upon the lute doth ravish human sence..."
"Dowland, ha lanthoz ér, minden emberi érzést elragad..."
John Dowland (1563-1626) az "angol Orfeusz" (így illették egy évszázaddal később Henry Purcell-t is), a későreneszánsz legjelentősebb lant- és lantdal komponistája. Katolikus vallása miatt élete nagy részét a kontinensen kényszerült tölteni. Csak 49 évesen teljesülhetett régi vágya, I. Jakab trónra léptekor, angol királyi lantos lehetett. Távolléte ellenére a londoni zenei életben jelentős részt vállalt, s minden művét ott adta ki. Mintegy 100 szóló lantművet hagyott hátra, amikből életében egyet sem publikált.
Dowland korára a hangszeres táncok jórészt már stilizáltak. A tempót lelassítják a zenei szövet gazdagítása érdekében. A melódia bemutatása után általában annak a díszített, diminuált változatát találjuk, ami a francia diminúciós repertoár hatását mutatja. Ezt követhetjük nyomon mindhárom Dowland tánc esetében.
|
 |
A Pavane "Lachrimae" c. művének dal (ayre) változatát, a Flow my tears-t (Hulljatok könnyeim) már a szerző életében szinte népdalként ismerték szerte Európában. Korabeli s későbbi irodalmi művek is gyakran említették csupán mint a "Lachrimae". |
|
|
"In the moon dance a coranto,his bush
At's back a-fire;and his dog piping Lachryma."
Ben Johnson, Masque of Time Vindicated (1622)
"You'll be made to dance Lachyima, I fear, at the cart's tail."
John Webster, The Devil's Law Case (1623)
|
|
|
|
|
|
A barokk korban az addig Európa szerte egységes felépítésű, formájú és hangolású lantok két irányba fejlődtek tovább. A harmóniai gondolkodás és az új stílusok miatt a basszus szerepe fontosabb lett, s ebben az irányban jelentősen kibővült a hangterjedelem. Így nagyobb és erősebb hangszereket építettek.
Itáliában a hangszer megtartotta hangolását, de új basszushúrokkal (bourdon-húrokkal) gyarapodott s megszületett az arciliuto és a chitaronne (amit később theorba-nak hívtak). Ezek már 14-15 kórusos vagy szimpla húrozású lantok, s főként dalkíséretre és kamaramuzsikálásra használták, de a VIII. század végéig szinte mindenütt alkalmazták continuo-hangszerként; kamara- és zenekari művekben, operákban, oratóriumokban és passiókban is (Monteverdi, Bach, Händel, Purcell, Telemann és kortársaik).
A lantdalok tradíciója a barokk korban is tovább élt, azzal az új előadói gyakorlattal, hogy a kíséret már nincs megkomponálva, csupán a harmóniák folyamatos, continuo basszusát írták le a dalok alá, számokkal jelezve a harmóniai történést (számozott basszus), de már az előadóra bízták a kíséret kivitelezését.
|
|
 |
|
|
|
Franciaországban a reneszánsz lant 10 kórusa kibővült 11-re és 1630-ra már egy teljesen új (d-moll) hangolást "accord nouveux" kísérleteztek ki, elsősorban szólórepertoár számára. A hangszer teste és menzúrája kibővült, de a formája - a törött nyak - maradt /ld. barokk lant/.
A barokk korban is meghatározó szerepük volt a lantosaknak a hangszeres formák, elsősorban a szvit kialakításában. A 17.század első felében az egyes tételek között még nem volt tematikai összefüggés, határozatlan sorrendben követhették egymást, de akár külön is elhangozhattak, az előadótól függően. A táncok még rövidek, stilizáltak, mint a kor versei, "lantos miniatúrák"-nak is nevezhetnénk őket.
Az új stílus - "style brisé" - jellemzői a tört akkordok, tört szólamvezetés (álpolifónia), gyakori a szólamok és regiszterek közötti váratlan ugrás és oktávlépés. A táncok még kevésbé dallamosak, e kor lantosai eleinte inkább az új effektusokra törekedtek. Rövid idő alatt a díszítéseknek szinte egységes "kódexe" alakult ki, és ekkor kezdtek tudatosan is foglalkozni az "egyenetlen játékmóddal" ("notes inégal") is. Ezt a stílust vették át és fejlesztették tovább a francia csembalisták.
Perrine 1680-ban kiadott művében lantdarabokon - már mai notációba átírva a példákat - szemlélteti a csembalisták számára az új játék- és díszítés technikáját, kivitelezését. |
|
|
Ennemond Gaultier "le vieux" (1575-1651) egy szerteágazó és több generációs lantos-família legidősebb tagja, XIII. Lajos udvari lantosa, aki még Richelieu bíborosnak is lanttanára volt.
A prelude non mesure még teljesen improvizatív, ütem nélküli, a hangok értéke sincs feltüntetve. A megformálást illetően (tempó, díszítés, inegal vagy egal hangpárok) hasonló szabadságot élvez az előadó a többi tánctétel esetében is, bár ott már találunk ütemeket s hangértékeket.
A tombeau az egyik legkorábbi hangszeres zenei forma, ahol a szerző megpróbált már valami személyeset kifejezni, elbeszélni, s ezt általában allemande vagy pavan formájában komponálta. Gaultier itt tanárának, René Mézangeau (1636) állított emléket, ami a barokk kor első hangszeres gyász-ódája, és ezzel hagyományt teremtett a francia lantosok között, akik a tiszteletadásnak eme példáját egy évszázadon keresztül követték. Ez a mű egyébként a lanttörténet legkorábbi tombeau-ja.
A francia courante lassabb, mint az itáliai corrente, így itt az ornamentációra és az effektusokra is több lehetőség adódik. A gigue ez időtájt még páros lüktetésű, lassú, s karakterét még jelölik is néhol: Gigue grave vagy Allemande giguée.
Ugyan az itt felcsendülő "testament"-nél a mű karakterére nem utal semmi, címe egyértelműen kimért tempót kíván. A tánctétek között eleinte a canarie a legélénkebb, a későbbi 6/8-os lüktetésű gigue elődje. (A sarabande-ot egyébként a lantos Denis Gaultier vette fel először a tánctételek közé, de ő már a következő generációhoz tartozik.)
Bár Robert de Visée, a Versailles-i udvar utolsó lantosa 1720-ig posztján volt, a XVII. század végére a lantjáték központja lassan áttevődött Németországba, pontosabban a sziléziai területre, ahol az első generáció még francia stílusban komponált.
Az 1720-as évektől a német területen már 13 kórusos lantokat találunk (ilyen hangszerre komponált J. S. Bach is). Essias Reusner (1636-1679), akit S. L. Weiß elődjének is tekintenek, az egyik fő közvetítő a francia és német iskola között. Az ő nevéhez fűződnek az első olyan lantszvitek (1667), ahol a tánctételek már meghatározott sorrendben követik egymást.
Silvius Leopold Weiß (1685-1750) a barokk kor, s talán a lanttörténet legnagyobb szabású komponistája és játékosa. Lantos családból származott, s 1718-tól haláláig a drezdai udvarnál "királyi- és kamaralantos"-ként állt alkalmazásban, ahol olyan kollégákkal muzsikálhatott, mint Pisandel (a kor nagy hegedűse), Quantz, Lotti, Hasse, Heinichen és Veraccini. Az udvar legjobban fizetett muzsikusa volt. Hat esztendőt töltött Rómában, azokban az években, amikor Corelli és D.Scarlatti is ott tevékenykedett. Európát bejárta szólistaként, de kamarazenészként s operákban a közeli udvarokon kívül Fux bécsi zenekarában is gyakran közreműködött. J. S. Bach-hoz baráti kapcsolat is fűzte.
Weiß mintegy hetven szvitet komponált /amiket ő Suonate- vagy Partite-knek nevez/, azonkívül sok különálló darabot. Fr. da Milano-hoz és J. Dowland-hez hasonlóan, szólóműveit ő sem gyűjtötte össze, s nem is publikálta. Kompozícióit már a korabeli sajtó Bach csembaló szólóműveivel egyenértékűnek tekintette. Weiß stílusa két forrásból táplálkozott; átvette a francia "style brisé" néhány elemét, de inkább a ritmikailag és harmónialiag erőteljesebb olasz stílusból építkezett.
Az itt felhangzó prelude még rokona a francia prelude non mesure improvizatív stílusának, ugyanis az utolsó 4 ütemet kivéve a mű elején a tabulatútában egyetlen hangértéket tüntet fel. A ritmikai szabadság már harmónialiag jobban követhető, dallamosabb zenei anyaggal társul.
A barokk táncok többségét (Allemande, Courante, Sarabande) a XVII. század végétől már egyre ritkábban táncolták, elsősorban hangszeres tételként használták. Elvesztették tánckarakterüket, lelassultak és stilizáltabbak lettek.
Az allemande és a sarabande kezd ária-szerűvé válni. Weiß courante-jai többségében az olasz típusú folyamatos mozgású, élénk karakterű correntével mutat rokonságot. Gigue-jei is inkább a 6/8-os itáliai "Giga" típusához sorolhatóak.
Már Mattheson és Quantz is kétféle menuett-et különböztet meg : a tempósabb, "Tanz-Menuet"-et, és a játékos "Spiel-Menuet"-et. A barokk korban létezett egy Sarabande-Menuet típus is, lassú, stilizált táncként, ami már közelebb állt a tipikus sarabande ritmusához.
Gróf Johann Anton Losy von Losinthal (1650-1721) cseh nemes - bár műkedvelő muzsikus - a Weiß előtti lantos nemzedék egyik meghatározó alakja. Weiß már fiatalkorában csodálója volt, feltehetőleg nála is tanult. A lemezt záró darab a lantirodalom legismertebb, s legnagyobb szabású tombeau-ja a hangszeren teljesen szokatlan, s nehéz hangnemben (b-moll) íródott. Orgonaponttal kezdődik, s a monotonon ismétlődő hangok és harmóniák a temetői gyászharang, s a gyászének hangulatát idézi, imitálja, amit időnként váratlan disszonanciák és effektusok szakítanak meg, de a halotti beszédek ekkorra már retorikailag is felépített szerkezetét s deklamatorikus formakészletét is nyomon követhetjük.
A barokk lant mérete, technikai nehézsége, hangolási problémái (24-26 bélhúr) miatt a XVIII. század végére lassan kiszorul a zenei életből, házimuzsikálásból s műkedvelők köréből. Még a század végén is találni német és osztrák udvaroknál "udvari-lantos" pozíciókat. Ez idő tájt már az új stílusoknak (kora klasszika, gáláns stílus, bécsi iskola) megfelelő hangszeres szóló és kamara műfajokban komponáltak (sonata, concerto, divertimento, galanterie, trio és quartetto a liuto obligato /lantkvartett: lant - hegedű - brácsa - cselló/ - a későbbi vonósnégyes elődje. ld. Haydn), ahol a lant együttes játék alkalmával már obligát - azaz megírt - szólamot játszott.
|
|
|
Az utolsó lant szólóművet (Variációk Mozart: Don Giovanni-jának Pezsgő áriájára) 1815-ben komponálta Christian Gottlieb Scheidler, aki utoljára élvezhette Bécsben a "szólista udvari lantos" státuszt.
A XVIII. század végétől a lant szerepét fokozatosan átveszi a 6 húros gitár mind a koncertéletben, mind a házimuzsikálásban, amit ugyan már megtalálni a XVI. századtól párhuzamosan a lant mellett, de jelentősége, igazi népszerűsége majd ez időtől nő meg, ami mind a mai napig tart.
A képen látható a Mozart család, Maria Anna - haránt spinét, Wolfgang Amadeus - hegedű, Leopold Mozart - theorba.
Ismeretlen festő műve, 1770-ből, Augsburg.
|
|
|
| A reneszánsz lantműveket először Ottavino Respighi dolgozott fel néhány zenekari művében (először 1917-ben), majd a hangszer újjászületése e században Hindemith egyik növendéke: Johann Nepomuk David (1895-1977) már néhány lantra írott szólószonátájával folytatódott, s kortárs zeneszerzők is egyre gyakrabban komponálnak modern zenét e régen kihalt, de újból felfedezett hangszerre.
Kónya István
|
|
|
